/Magyar Néprajzi Lexikon/
1. liszt, víz, só összetételű, erjesztetlen sült tészta.
A századfordulón minden magyar vidéken készítik
pogácsa, sajtalan, sótalan, keletlen, laska, sovány, bodag, vakarcs, vakaró, lepény néven, amihez gyakran
hammas (’hamvas, hamuban sült’), sós, borsos, molnár,
cigány, paraszt
jelző járul.
Búza-, rozs-, árpa-, kukorica-, olykor alakor- és
hajdinalisztből gyúrják, ínségmegoldásként régebben gyékény
gyökértörzsének vagy makknak az őrletéből is készült.
Helyenként
borssal, paprikával,
az árpalepénykenyeret
mákkal fűszerezik;
15–35 cm
átmérőjű, 1–3 cm vastag kerek lepénnyé alakítják, teteje többnyire
rovátkolt. A Dunántúlon előfordul karika forma
(perec), Erdélyben kis cipó alak is.
A lepénykenyeret →
nyílt tűzhelyen hamuval-parázzsal betakarva, ill. →
sütőkövön, → sütőbura alatt vagy kemencében sütik meg. A Szilágyságban és D-Dunántúlon bevetéséhez rövid nyelű →
sütőlapátot
használnak.
Frissen, kenyér helyett fogyasztják. Sosem vágják,
szeletelik, hanem
csak törik.
Készítésének gyakorisága, a táplálkozásban
betöltött szerepe vidékenként és társadalmilag igen eltérő. A
Dunántúlon és az Alföldön ritkán, sokfelé csak böjtös ünnepre, ill.
meghatározott főtt ételek kísérőjeként sütik.
Kenyeret helyettesítő
rendszeresebb
szerepe tájökológiai és gazdasági, vagyoni adottságokhoz
kapcsolódik (pl. árpa-lepénykenyér sütése a Szigetközben a rozsaratás
idején és előtte).
Erdélyben gyakoribb és fontosabb étel, a Felföldön
átmeneti helyzetű.
A lepénykenyér a sült tészta legrégebbi fajtája.
Erjesztetlen volta a gabonafélék széles körének felhasználhatóságát
biztosítja, készítéséhez zárt tüzelő nem szükséges.
Az eurázsiai
kultúrák archeológiai leleteiben mindenfelé megjelenik a neolit végén, s
legalább szórványosan máig fellelhető kontinensünk minden részén.
Korábbi táplálkozásbeli jelentőségét Európában nagy összefüggő
területeken ott őrizte meg, ahol a mezőgazdasági termelés a tájökológiai
adottságok folytán rosszul erjeszthető gabonaféléket (árpa, zab, köles
stb.) produkál elsősorban. Így az erjesztett kenyér ismeretének ellenére
is
a lepénykenyér sokfelé: a Kárpátokban, a Balkán-félszigeten és
É-Európában a parasztság mindennapi kenyere a 20. sz.-ig.
A lepénykenyér
újkori magyar elnevezései közül legrégebbi a velencei olaszból
(fogaccia, panis focarius, ’hamuban sült lepénykenyér’) délszláv közvetítéssel kölcsönzött
pogácsa
szó. Megjelenése (1395 körül adatolt) azonban nem kormeghatározó az
ételtípus tekintetében, amely a korabeli termelésre, gabonafeldolgozásra
vonatkozó ismereteink, valamint archeológiai és etnológiai párhuzamok
indirekt bizonysága szerint
a honfoglaló magyarság kultúrájába már
valószínűleg beletartozott.
Forrásaink
a lepénykenyeret a 16. sz.-ban
még kenyérnek is nevezték. A
lepénykenyérnél újabb erjesztett kenyér fogyasztásának jelentősebb
kiterjedése nálunk a 16. sz.-ra esik, s ezzel párhuzamosan indul mind a
kétféle tészta következetes nyelvi megkülönböztetése, mind a
lepénykenyér táplálkozásbeli jelentőségének fokozatos csökkenése. A
lepénykenyér
sajtalan, sótalan (’nem savanyú’) elnevezése eredetileg éppúgy az erjesztve kelesztett tésztával való szembeállítást fejezi ki, mint a
keletlen. (→ még:
gyúrt tészta, →
molnárpogácsa) –
Irod. Kisbán Eszter: A lepénykenyér a magyar népi táplálkozásban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1968). –
2. A lepénykenyér alakú sült tésztákkal kapcsolatos hiedelmek (→
hiedelem)
eredetileg feltehetően kelesztetlen lepénykenyérre vonatkoztak. Erre
vall, hogy általában még ma is bizonyos (kelesztett) kenyérrel
kapcsolatos hiedelmekkel párhuzamosan, azokkal mintegy ellentétbe
állítva jelennek meg. Feltehető, hogy ez a párhuzam úgy jött létre, hogy
az új kenyérkészítő technika, az erjesztés bevezetésével a régi
technikával készült vagy a régi technikára már csak formájukban
emlékeztető kenyérfélék csak bizonyos célokra maradtak fenn (pl. böjtös
kenyérként vagy hiedelem jellegű funkciókban) az általánosan fogyasztott
kelesztett kenyér mellett. Leggyakoribb párhuzam a kenyérsütés tiltása
(→
tilalom) bizonyos napokon, és ezzel egyidejűleg a lepénykenyér-sütés →
előírása, gyakran bizonyos „áldozati” jelleggel. Pl. a D-Alföld némely helyén a →
Luca napján
országszerte általános kenyérsütési tilalom kiegészül azzal a hittel,
hogy e napon Luca asszony tiszteletére lepénykenyeret kell sütni
(lucalepény),
és az asztalra helyezni; ezt Luca éjjel elviszi, ill. megbünteti az
előírás és tilalom ellen vétőket. Másutt (pl. Szabolcs-Szatmár m.)
fellelhető gyakorlat volt az, hogy
minden kenyérsütéskor lángost kellett
sütni a szegényeknek a halott lelki üdvéért (→
halott etetése),
ilyenkor „az angyalkák örülnek”, ill. Zemplénben ugyanekkor
lepénykenyeret sütöttek az „angyalkáknak”. Talán e párhuzamkörbe
kapcsolódik a pénteki (nagypénteki) kenyérsütési tilalom és az ugyan e
napra gyakran előírt böjtös lepénykenyér (pl. D-dunántúli
sóspogánya) (→
hét napjai). Valószínűleg a kelesztetlen lepénykenyérrel kapcsolatos motívumok körébe vonhatók a
vakarékkal kapcsolatos elképzelések is (pl. →
vihar
elhárítására használt nagypénteki vakarék; vagy a vakarékból sütött
kisebb kenyeret nem szabad megszegni, míg a nagy kenyerek bent vannak a
kemencében, ugyanezt csak törni szabad stb.). A lepénykenyérfélékkel
kapcsolatban szórványosan egész Európában ismertek bizonyos „áldozati”
jellegű cselekmények, hiedelmek, amelyek gyakran a →
halottkultuszhoz kapcsolódnak és főleg a téli napforduló
(→
napfordulók)
körüli ünnepeken jelennek meg. A magyar adatok közül a D-alföldi talán
közvetlen kapcsolatban vannak a gazdag balkáni anyaggal. –
Irod. Kretzenbacher, Leopold: Das slowenische Luzienbrot („Lućijščak”) ... (Slovenski Etnograf, 1953–54.
Lepénykenyér árpalisztből (Dunakiliti, Győr-Sopron m.)
Paleoós lepénykenyér készítés itt: