Borbálaág

December 4.

Borbála, népünk ajkán olykor Borbál, Borbálya, az északi csángók ajkán Barbar^*, ókeresztény vértanú (†306), egyike a magyar középkor és barokk világ legtiszteltebb nőszentjeinek, továbbá máig legkedvesebb asszonyi keresztneveinknek. Kultusza virágzott az egész hazai középkorban, de az utóbarokk paraszti világában is. Az ünnep már a Pray-kódex misekönyvében fölbukkan.

Borbála napjának vidékenként megnyilatkozó hagyománya a borbálaág vágása. A szokást nyilvánvalóan ihlette a szent legendájának az a mozzanata, hogy a megkínzott szűz fejére Krisztus a paradicsom virágaiból koszorút helyez, mire összes sebei meggyógyulnak. Ez egyúttal Borbálának menyegzői koszorúja is, vagyis az örök vőlegénnyel, Krisztussal való misztikus egyesülésének szimbóluma. Éva lányai azonban földi vőlegény után sóvárognak, ehhez kérik a szűz vértanú segítségét.

Az ország több vidékén Szent Borbála napján cseresznyefaágat törnek és vízbe teszik. Ha kizöldül, akkor hamarasan férjhez fognak menni, öröm és boldogság jut nekik osztályrészül. Somogyvámoson ha valaki jövendőbelije nevére kíváncsi, akkor vágjon kilencféle gyümölcsfaágat, mindegyiket lássa el férfinévvel. Pohárba téve Borbálától karácsonyig minden roráté után öntözze meg. Amilyen nevű ág először kihajt, olyan neve lesz az urának. Eleken a lányoknak mezítláb, egy ingben kell a kertbe kimenniök gyümölcsfagallyért. Utána üvegbe teszik, hogy kisarjazzék. Apátfalván orgonaágat törnek, egy üveg vízben, a kemence tetejére teszik. Ha karácsonyra kivirágzik, az új esztendőben biztosan férjhez mennek.

Óbecsén már különösebb célzat nélkül viszi be Borbála estéjén a meleg szobába a kerti gyümölcsfákról, lehetőleg minden fajtáról lemetszett termőrügyes ágakat a gazdasszony. Itt vízbe, ha van, akkor hólébe teszi őket, hogy karácsony ünnepére kivirágozzanak.

Ha a budaörsi Barbarazweig már az éjféli miséig kihajt, akkor jó termés várható. Ha csak utána, akkor nem.^*

Ismeretes, hogy a zöld ág archaikus szimbólum: a folyton megújuló élet jelképe. A katolikus szimbolikában továbbfejlődik, és az ártatlanságot, szüzességet, illetőleg a megszentelő kegyelemben való újjászületést jelenti. E motívum bibliai ősképe Áron vesszeje (Mózes IV, 17), amely a szentatyák szerint az Örök Főpapnak, Jesse sarjadékának, a betlehemi Jézusnak is előképe.

A szokás sajátos helyi fejleményeként Tés faluban Borbála estéje egy tányér közepére poharat állítanak és búzaszemekkel rakják körül. Meleg helyre téve, a búzát szorgalmasan locsolják. A szemek hamarosan csírát eresztenek. Amikor növésükben már túlhaladják a pohár szélét, akkor a búza zöld szálait a pohár felső szélével egyirányban lenyírják. Karácsony este a pohár köré fenyőgallyat tesznek, és szentelt olajat öntenek bele. Az olajban lámpabelet áztatnak. Ezt az éjféli mise után meggyújtják és vízkereszt napjáig el sem oltják.

Leopold Schmidt kutatásaiból^* tudjuk, hogy a régi Nyugat–Magyarország, a mai Burgenland német és horvát népe körében a borbálabúza (Barbaraweizen) csíráztatása is járja. Ismeri Pécsvárad németsége is. A szokás ezen a napon tudomásunk szerint a magyar nép körében alig, illetőleg Luca napjához kapcsolódva, lucabúzaként ismeretes. A két szokás célzata lényegében azonos.

Borbála ünnepe főleg a magyar nyelvhatár nyugati, északi, de főleg déli peremein asszonyi dologtiltó nap, amelynek képzetköre Lucáéra emlékeztet. Így Bény (Bina) magyar faluban ilyenkor a látogatókat nem látják szívesen, mert elviszi a család jövő évi szerencséjét. Ha mégis jönne valaki, ügyelnek arra, hogy a kemencéhez vagy a kályhához ne érjen.^*

Részletek: 

Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium I.